A Rökkurbýsnir (A bálna szájából) c. könyv Jónas Pálmason, a Nagytudású, a 17. századi természetkutató és író történetét meséli el, akinek a tudásszomja és a képtelensége az uralkodó osztályba való beilleszkedésre ahhoz vezetett, hogy boszorkányság vádjával száműzték. Éppen akkor zajlott a reformáció, a katolicizmus régi kozmológiáját kezdték felváltani egy vadonatúj világnézettel – egy olyan világnézettel, amelyben valamikor ártatlannak számító gyerekdalok hirtelen istenkáromló gajdolásnak minősültek. Sjón beszámolója Jónas folytonos balszerencséjéről és alkalmi örömeiről Izlandon és külföldön túlnyomórészt Jón Gu?mundsson, a Nagytudású, autodidakta természettudós és krónikás történelmi alakjára támaszkodik.

2005-ben Sjón elnyerte a Nordic Council irodalmi díját a Skugga-Baldu (A kék róka) című rövid és kísérteties történettel, amely a Down-kór ritkán tárgyalt témáját vizsgálja a 19. századi Izlandon. A bálna szájából témája egy még távolabbi múltba nyúlik vissza, de ahogy Sjón hangsúlyozza, nagyon sok a párhuzam a 17. század és mi korunk között. „A történetek nem avulnak el” mondja, és rámutat, hogy Jón, a Nagytudású története időszerűnek hangzik a mai Izlandon, „amikor fenekestül fordult fel a világ, és eluralkodott a bírvágy”.
 

DAVÍD K. GESTSSON: Hogyan akadt A bálna szájából témájára?  

SJÓN: Először is és mindenekelőtt, ott volt ez az ember, Jón, a Nagytudású, akinek az alakjára épül  A bálna szájából főhőse. Az a tény, hogy adva van nekünk ez az autodidakta 17. századi ember, aki hatalmas írott anyagot hagyott hátra, az élete és a belső történései, ellenállhatatlan kihívást jelentettek a számomra. Nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy kezdjek valamit ezzel az anyaggal, hogy megpróbáljam a magam módján beleírni magam az ő elméjébe és korába.
 Ami először felkeltette az érdeklődésemet Jón, a Nagytudású iránt, az egy rövid cikk volt, amit olvastam róla úgy húsz évvel ezelőtt. Ott említették, hogy Paracelsus, a nagy svájci természettudós tanítványa volt. Ezt izgalmasnak találtam, mert Paracelsusszal a francia szürrealista André Breton írásaiban találkoztam először. Bretont nagyon érdekelte Paracelsus természetfelfogása, az, hogy élőlénynek tekintette a természet minden egyes részét. Az ő felfogása szerint a hagyományosan élettelennek tekintett kövek is élőlények, csak egy másik időben élnek. Figyelemreméltónak találtam, hogy egy izlandi követője is volt ezeknek a tanoknak. 
 Akkoriban írtam egy verset, amelynek Jón, a Nagytudású volt az ihletője, aztán félretettem egy időre. De a könyveimben dolgozom valami olyasmivel, amit kozmológiának lehet nevezni, azt próbálom vizsgálni, mennyire lehet valódibbá és láthatóbbá tenni a szöveg révén, úgyhogy mindig is tudtam, hogy egyszer vissza fogok térni Jónhoz.

Az eddigi regényeiből ítélve a modern kor nem igazán kedvére való. Ez valami nosztalgiára utal?

Nem, szerintem óriási lehetőség van abban, hogy régi történetek újra elmondásával meséljünk el mai történeteket. A történetek nem avulnak el, és úgy láttam, hogy Jón a Nagytudású története sokban tükrözte a 2005 utáni izlandi viszonyokat, amikor hirtelen elharapózott a bírvágy, és félretoltak minden társadalmi értéket, a szolidaritásra és egymás kölcsönös segítésére vonatkozó minden eszmét. A reformáció korában Jón, a Nagytudású úgy látja, hogy fenekestül felfordult a világ, elharapózott a a bírvágy, és Izland hatalmasságai már nem érzik úgy, hogy meg kellene osztaniuk a javaikat a nélkülözőkkel. Az ő korában fellelhető gondolkodásmódot bírálva módot találtam arra, hogy valamivel mélyebbre ásva foglalkozzam a mai izlandi társadalmunkban húzódó törésvonalakkal. Így tudtam elmondani a mi országunknak ezt a hősöm életét és boldogságát veszélyeztető történetét. 

Bár a történetei más korokban játszódnak, magukban foglalnak a mi korunkra vonatkozó utalásokat.  

Így van.  Egyetlen író sem él más korban, mint a saját jelenében. Nem tudom, hogy ez sajátosan izlandi dolog-e, amikor az ember olyan nyelven ír, amely nem sokat változott ezer éve alatt, és amelyen már sok mindent megírtak, akkor nehéz egy mondatnál többet leírni úgy, hogy az ne lépne párbeszédbe az irodalmi hagyománnyal. Az ember hallani véli elmúlt korok íróit visszhangozni valamelyest minden egyes mondatban, amit leír. Ezért éreztem úgy, hogy érdekes és természetszerű is volna megerősíteni mindezeket a húrokat a hangszeren, és bátran játszani rajtuk. 

Szétesik minden
A bálna szájából egy paradigmaváltást érint, amikor a természetfelettivel való csak félig-meddig komoly játszadozás hirtelen szörnyű nagy bűn lett.

A reformációval egy egész világnézetet söpörtek félre az emberek elől egy szempillantás alatt. Az életükre és az azt összetartó, azt alkotó eszmékre vonatkozó elképzeléseiket hirtelen kiközösítették. Amikor a katolikus ideológiát felváltotta a protestáns ideológia a szentek és egy egész világ dekanonizálásával, tényleg nagyon sok mindent hagytak veszendőbe menni. Apró rigmusok, amiket az emberek ráolvasásként mondogattak gyógyító szándékkal, vagy a teheneiknek mormoltak, miközben kihajtották őket legelni – mindezek hirtelen rettentő mágikus énekeknek minősülnek, és ha valakit ilyenek mondogatásán kaptak, az életveszélyes is lehetett.

Azt hiszem, Jón, a Nagytudású azon kevesek közé tartozott, akik leírták, hogyan vettek el egy egész kozmológiát az emberektől. Egész életük vált irányvesztetté, és ugyanez történhetett, amikor a kereszténységet vették fel Izlandon. Úgy gondolom, ilyen lehetett bizonyos mértékig az is, amikor a kommunizmus összeomlott keleten. Valamelyest ez volt az, ami ennek a történetnek a megírására késztetett. Úgy éreztem a keleti blokk összeomlása után, hogy a baloldal elveszítette a hangját és a célját, hogy hinni tudjon benne egyáltalában. Ez idézett elő egy olyan ideológiai szakadékot, ami a turbó-kapitalizmust lehetővé tette, és elindította a szerzésvágynak azt a hatalmas hullámát, amit Izlandon is megtapasztalhattunk. Nem esett tehát nehezemre, hogy csatlakozzam Jónhoz és Jónashoz egy pokolra jutó világ káromlásában, panaszolkodásukban és sirámaikban. 
 

xxx
Korábbi regénye, A kék róka kapcsán sokakat lenyűgözött az elbeszélés egyszerűsége, bár vitatható, hogy valójában tényleg olyan egyszerű-e ez a könyv. A bálna szájából esetében azonban megengedi magának, hogy komplikálja valamelyest a dolgokat.  

Íróként igyekszem minden könyvnél új feladatot állítani magam elé. Nemcsak a könyv anyaga szempontjából, hanem a feldolgozás módszere tekintetében is. Például sosem próbáltam még a tudatfolyam leírását nagyobb prózában. Általában úgy kezdek egy új könyvön dolgozni, hogy kísérletezem a stílussal és a módszerrel, hogy lássam, mi az, ami működik. Rájöttem, hogy „fel kell szabadítanom” a szöveget, mármint saját magamtól, attól a szigorú pillantástól, amellyel rendszerint kísérem a szöveget írás közben, hogy Jónas hangja érvényesülni tudjon. Erre szolgált a tudatfolyam-szerű írásmód. Ezzel felfüggesztettem a jogomat ahhoz, hogy írás közben túlságosan csiszolgassam a szöveget. 

Emiatt aztán a könyv nem hasonlít semmihez, amit eddig írtam. Lazább, nyugtalanabb és zabolátlanabb, és hogy ezt a célt sikerült elérnem, ennek nagyon örülök. Ugyanakkor a tudatfolyam írásmód több annál, mint elhallgattatni Sjónt, és teret adni Jónasnak. Arra is lehetőséget kínált nekem, hogy szembemenjek a jól megírt és elrendezett prózával kapcsolatos bevett felfogásunkkal, amely felfogásunk valójában éles ellentétben áll azzal, ahogy az emberek a felvilágosodás előtt írtak. Akkoriban az okos emberek nem állták meg, hogy el ne menjenek a végsőkig, ha például a macska szó jelent meg egy oldalon – mindent el akartak mondani, amit csak tudtak a macskákról. Csak azért, hogy megmutassák mindenkinek, mennyi mindent tudnak a macskákról. És aztán esetleg folytatták az ágyúkról szóló eszmefuttatást. A bálna szájából ezzel a módszerrel íródott. A történet elején Jónas elméje sokfelé kalandozik, és én csak hagytam magam vele sodortatni. Hogy ezt tettem, ahelyett hogy visszanyúltam volna A kék róka lecsiszolt, tömör prózájához, nagyon egészséges lecke volt, jót tett nekem.   

Nehéz dolga volt A kék róka sikere után?

Olyan író számára, aki mindenképpen tovább akar írni, létezni, és új dolgokon gondolkozni, nyilván nagyon furcsa, ha folyton egy régebbi munkájára emlékeztetik. Nem is szólva arról, hogy mindig egy olyan munkáját dicsérik, amellyel barátilag elváltak az útjaik. Ha tehát valami jól sül el és figyelmet kelt, az persze tehertétel arra nézve, amit utána ír az ember. Az elmúlt két hétben szóba került, hogy A kék róka megjelenik Magyarországon és Oroszországban, úgyhogy fel vagyok rá készülve, hogy beszélnem kell róla a következő pár évben. Be kell látnom, hogy olyan, mint egy hatodik ujj az ember balkezén, ami most már ott is fog maradni.

A kék róka és A bálna szájából témáját tekintve etnikai regénynek nevezhető. Ugyanakkor az eszközei és a módszerei ezen a területen kívülről jönnek. 

Hát igen, én az avantgárd felől jövök. Az én gyökereim a szürrealizmusban keresendők. Sose gondoltam volna, hogy olyan író lesz belőlem, akinek a regényei valamiféle etnikai/népi örökségen alapulnak. Mégis úgy gondolom, hogy azok az évek, amelyeket az eszközök összegyűjtésével, minden lehetséges módon való kísérletezéssel töltöttem, kipróbálva minden lehetséges módszert a szöveg megtörésére, az írójukhoz és az olvasóikhoz való viszonyának megvizsgálására, éppen ezek tették lehetővé számomra, hogy ilyesfajta anyaghoz közeledjek, és közben úgy érezhessem, hogy valami új és személyes szempontot adok hozzá. 

Azt hiszem, az nagyon normális dolog, ha az írók azzal kezdik, hogy először kipróbálják magukat valamiféle nemzetközi íróként, azt gondolva, hogy lehet egy író nemzetközi. Mintha az, ha olyan eszmékkel foglalkozunk, amelyek határok nélkül áramlanak körülöttünk, nemzetközivé tennék az embert. A legnagyobb felfedezés mégis az, ha látjuk a köveket a saját környezetünkben, amint megtörik rajtuk a fény, és rájövünk, hogy éppen ebből meríti az ember az erejét. A specifikumok birodalma adja az embernek a történeteket, és remélhetőleg, ha sikerül jól elmondani, szólni tudnak az emberekhez mindenütt a világon.

      KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA